Utcán sírdogál, könnye csak a gazt itatja,

Neki már se a napban, se a holdban a bizalma.

Árva, kinek lelkére jégvirág fagyott,

Kit már ember, állat s remény is rég elhagyott.

—

Mint száradózó fának új rügye nyúl felé,

Egy ismert ismeretlen áll újra elé

Reszket ő, de mégsem fázik,

Esőfelhő alatt fekszik, s mégsem ázik.

—

Az esőcsepp, mint múló élet, párolog,

S ő, az árnyék védelmében ácsorog.

Kit elhagyott élet, rút mostoha,

Elfeledett kunyhó lett most otthona.

—

Feledni vélt, ám feledhetetlen

Érzés, mi fegyelmezetlen.

Karjai között meleg takaró,

Veszélynek tűnő, jó akaró.