Mosott fehér ingjét minden este újra mossa,

hisz lehet piszkos — s a vízzel talán bűne folyna.

Minden mozzanat mögött ott csüng a kérdés:

Igaz volt-e ez a bűnös érzés?

—

E nem-lét, e csonka lélegzet, az állandó félelem,

mindez mögött képtelen ez az állandó értelem.

S ő mégis — mégis csak azt kutatja:

van-e út a bizonyosság felé, mi nem vezet vissza az ismert utakra?

—

Más e világ neked, mint nekünk — azt hiszem, talán igen.

De erősebbek vagyunk-e mi? — azt hiszem, talán nem.

Hisz kinek otthona e folytonos ön-lövészárok,

annak járnia kell folyton a néma kötéltáncot.

—

Isten ő — kit e földi élet örökkön-örökké gyűr,

s az önvád nap mint nap csak halomba gyűl.

De tiszta az ő teste, s ezt csak ő nem látja,

szemeim előtt gyullad most ő örök lángra.

—

Lelke szikrái szívem felszínét kis pontokban égetik,

s tűröm e fájdalmat, hisz tudom — őt e gondolatok mérgezik.

—

És mégsem hal meg, csak fárad,

Mint folyó, mely saját medrét mossa,

S én csak némán ülök partján,

Míg elcsitul a vihar gyönyörű, szép arcán.