A házban már évek óta futkároztak a rágcsálók.

Néha-néha a hányinger kerülgetett a szagtól.

Az ajtók, ablakok beragadtak, így csak a belteret ismertem.

Emlékszem a napokra, mikor még nyitva voltak,

de a kulcsot a szennyvíznek adtam ajándékba.

—

Az egerek, patkányok és csótányok

éjjelente harapásokkal jelezték jelenlétüket,

és a szag mindig kísért.

—

Elhatároztam, mindet összegyűjtöm egy vödörbe,

majd a pincébe zárom őket.

Ott majd egymást falják húsom helyett.

—

Napok, hetek teltek, a dögszag egyre erősebben szivárgott a pincéből.

Kibírhatatlan volt.

Időről időre egy-egy patkány vagy egér átrágta magát a szigetelésen,

majd felforgatta a házat.

Tányérok törtek, ruhák szakadtak,

s én csak a sarokban ültem és néztem,

míg azok vissza nem mentek.

—

Választhattam:

– Feltöltöm a pincét vízzel, míg minden megfullad.

– Addig kaparom az ajtót, míg az el nem fogy körmeim alatt, s a friss levegő be nem töri kamráim.

– Vagy addig ülök a szagban, amíg megszokom vagy megfulladok.

—

Egy este egy ijesztő alak megjelent az ajtóm előtt.

A zárat kintről törte fel.

Bejött, s a lakóteret virágokkal díszítette,

melyek illata szinte oly erős volt, mint a szag.

Időről időre lement a pincébe, hogy takarítson,

s én napról napra nagyobbra nyitottam a hálószoba ajtaja és a fal közötti rést.

—

S hosszú idő után először köszöntem valaminek,

ami nem rágta a húsomat.