Adtam egy percet a peckes kis pocoknak,

Büszkén, de bicegve a könnyei kopogtak.

Megsajnáltam – vagy csak így neveltek?

Talán sajnáltam, hisz régen rajtam is csak nevettek.

—

Kacagtak, vihogtak, s jókat mulatoztak,

S a percek csak úgy elmúladoztak.

Nem bánom, végül is én is pocok vagyok,

Életem: testem – hol váll, fej, néhol pocak vagyok.

—

Egy has, miben gyakran meghonol a béke,

Ha éhes, akár benne meghonol egy béka,

Vagy nagy, fényűző, kifent, díszes lakomák-

Akár almák, kaviárok, s drágán vett datolyák.

—

Gyomrom felfordul, barakk: immár benne vérgőzű katonák,

Háború, fegyverek, bombák, kivont katanák.

Hányinger, görcs, sötét, borús felhők –

Minek láttán a pocok még hangosabban felbőg.

—

Szegény kis pocoknak nem bírta peckes kis pocakja,

Görcsbe rándult teste s pici kis kobakja.

Sajnálom hát – de nekem is kell valami a háborútól éhes fogamra.