Ücsörgök a kis szobában és csak bámulom az asztalomon kúszó fénycsíkot

Te lennél a napsugár, mi könnyeim issza, ha sírok?

Te lennél a szék párnázott háttámlája, min fejem nyugszik,

Vagy az esti égbolton a csillag, mi kívánságomkor hullik.

—

Oly sok nap telik szép szavak tengerén evező csónakom fedélzetén,

Az orvost várom a kórteremben, az érzelmek sebészetén,

Mert vérzik a lelkem, ha csak egy napig nem látlak,

A teraszon egy csésze kávéval és két szál cigarettával várlak.

—

Mert tudom, hogy ha lelkünk egymásba forr az éjszaka leple alatt,

Akkor dicső halállal vágom magam végleg hanyatt.

Mert tudom, hogy csatában csak egyért esnék el,

Küzdenék érte karddal, szuronnyal vagy fejszével.

—

A szememben felcsillanó lázas fáradtság is csak érted tündököl,

S közben világító szemekkel üldözöl,

—

Míg hangod lágyan üdvözöl.

Az utolsó nap, mit majd a földön töltök,

A szőlőlugas alatt két pohár bort töltök.

Várom, hiszen várni kell esőben állva,

A buszmegállóban, csuromvizesen, talpig ázva.

Veled soha nem maradok árva.