– Hello fal!

Mondom, hello fal.

– …

Ja hát persze, végül is a falhoz beszélek.

Már megint.

—

Nem számolom, hogy a héten ez hányadik alkalom,

meg amúgy se tudnám –

a legmesszebb lévő testrészem, amit látok, az az alkarom.

A többit eltakarják ezek a falak.

—

De te fix tudod, milyen végtérre is —

te is egy vagy a sok közül.

Falak a házban,

a fejemben,

a szívemben,

falak az emberek arca előtt.

—

De mind ugyanúgy néz ki,

csak más rajtuk a festék.

Olcsó arcvakolat.

—

Néha jól esik ez a néma bajcsevej, tudod.

Jó, lehet nem néha — hanem óránként.

De úgy tetszik,

amikor csak a visszhangom válaszol.

—

Legalább tudom,

hogy én válaszolok,

ha más nem is.

Vagy te.

Vagy mi.

Nem is igazán tudom, ki válaszol

ebben a köztes térben,

ahol a gondolatok beszorulnak a füst alá.

—

És tudom,

nem a te hibád, hogy egész nap csak ácsorogsz.

Én ezt átérezem.

Minket csak félig építettek,

hogy egy nap leomoljunk,

a földre,

porként tapadva a talajra.

(Mert lejjebb attól nem mehetünk.)

—

Néha irigylem a három dimenziót.

Te tudod, hol kezdődsz,

hol van véged.

Én meg csak kutatok a repedéseim után,

hogy rájöjjek,

hol szivárog éppen az ember belőlem.

—

Néha úgy érzem,

mintha a kevesek között lennél,

aki tényleg hallgat,

és nem csak nem beszél.

Aktívan falalod a mondandóm.

—

Néha én akarok lenni a fal.

Az a biztos pont,

aki csak egy helyben áll,

nem reagál,

csak van.

—

Mert aki beszél —

folyton hibázik.