Azt hiszem, megbántam az egészet

Elköltöttem az összes ihletem

Nem maradt több vers, szóvicc meg rím nekem

—

Lehettem volna híres költő, lehettem volna művész

De nézz magamra, csak a szomorúságom tudom eltüntetni: bohóc bűvész

—

Kapkodok és erőlködök, csak hogy sikerüljön

Csak hogy a végén a titok nyitja úgyis kiderüljön

—

Persze, mint minden trükknél, az alany itt sem tűnik el

Csak a közönség nem látja, mert ha látja, nem tűri el

—

Sebaj, végtére is én művész vagyok

Legalábbis addig vergődöm, amíg belehalok

—

És az nem művészet, hisz nem jön őszintén

Úgyhogy elégetem a verseim a panel földszintjén

A hamuból aztán majd egy cigarettát tekerek

Faljanak fel soraim, ha már én nem ehetek

—

Meddig kell még fulladoznom?

Hogy olyat írjak, ami őszintén tetszik

Meddig kell még szenvednem

Írjak olyat ami valódi, az utolsó cseppig

—

(Rá kellett jönnöm, hogy ha igazán valódit akarsz írni, prózaverset kell kaparni

Csak az velük a probléma, hogy azt nem szereti senki, hisz unalmas)

—

Letépkedem a húsomat, amíg nem látom magamat

Amíg nem találom meg a valódi magomat

És ha megvan, megfogom, és oly erősen magamhoz szorítom

Hogy egyből, azzal a lendülettel egy dögkútba hajítom

—

Ott lent majd csak talál magának ihletet

Ez a válogatós, sznobkodó, elégedetlen kisgyerek

Komolyan, több összegyűrt ötlet van a szemétben

Mint boldog gondolat két darab szemében