Ezek kiszáradt puszták és folyóparti nárciszok,

visszahúzódó gazok és nagymellényű nárciszok.

Ez a Kádár-kocka és a lyukacsos palatető,

ez a száradó Balaton és az oltalmazó eső.

—

Ez a búzaföldek, és az „itt az ideje aratni”,

ez a „jó lenne menni, de még jobb lenne maradni”.

Ezek néma emberek, kik némán sírnak,

ez a „mélyebb gödröt ássatok annak a sírnak”.

—

Ezek a csatornafedelek, a foltozott út,

ez a „felfalod, ha éhezel, az aranyborjút”.

Ez a vihartépte hajléktalan repedezett keze,

és a bal zsebébe fekvő extázisszere.

—

Ez a pálinkába fojtott szerelem és bú,

ez a dohányfüstös halál, az a választott, lassú.

Ez a „ha hallak külföldön, akkor rád se nézek”,

ez a mindkettőnk által ismert Szózat-ének.

—

Ezek a szóviccek, a költők meg a verseik,

ezek utcakölykök, meg a be nem teljesült terveik.

Ez a „dugd el a dekket”, mert itt őrzik a rendet,

ez a „hajnal háromkor detonálj csendet”.

—

Ez a párom elméjének terhei, melyeket cipel,

ezek a gondok, miket nem oszthatsz meg bárkivel.

Ez a depresszió, melyet borgőzzel párolsz,

így oldódsz addig, amíg gond nélkül táncolsz.

—

Ez a fél centi hó, lucskos, kátyús utak,

ezek főispánok, királyok és főurak.

—

Ez az öcsém betegsége, apám traumája,

ez az „egymást soroljuk jobb–bal skatulyába”.

Ez a „fáj a lábam, de még tovább szaladok”,

ez a „sírva nevess, hisz ettől leszünk magyarok”.

—

Ez anyám hivatása, az a fizetetlen, fontos,

ez bátyám zsebórája, ami soha nem volt pontos.

Ez a nővérem sebes, megterhelt válla,

ez a régi gyáli házunk, az a halványuló sárga.