Egy köztes élet közepette nézem, közös-e

A valóság forgásának alvadt, véres hege.

A széteső válaszokból épített várfalak,

Melyek mögött megbújik a szakadozó árnyalat.

—

Én vagyok az árnyalak, rejtőzöm a napfényben,

Én vagyok a félmosoly a haldokló arcképen.

Én vagyok a „várj még”, és én vagyok az „indulj már”,

Én a hazugság, mit bűntudatod igaznak illusztrál.

—

Bennem egy csepp harmatból tükröződik a világ,

Én vagyok hitetlenség, s a vele járó hibák.

Én templomfalakba szívódó, könnyező imák,

Én az édesapa, ki fagyott arccal öli meg fiát.

—

Én a halál utáni élet, az élet utáni halál,

A visszaforgó trauma, a törött szárnyú madár.

Én az „én” a nemben, én az igenben,

Én volnék hitem hitetlenségemben.

—

Én hitem az emberiségben, én hitem a szépben,

Az a fókuszon kívüli, mosott rész a képben.

Én hittem hiteltelenül én voltam a hitel

Én zártam magam egy szobába nem tudom kivel

—

Én a kérdés a folyton fennálló arcom

Én az eredetiségért vágyó sablon